Az abrakot a bokszban általában etetőcsészéből, ritkábban jászolból etetjük. Ez legyen megfelelő mély (kb. 20-30 cm), hogy az abrakot a ló ne szórja ki. Magassága kb. 110 cm, hogy a ló kényelmesen ehessen belőle. Újabban épült istállókban az abrak vagy kintről beönthető az etetőcsészébe, vagy kifordítható, majd feltöltés után visszafordítható. Ez időtakarékos megoldás, sőt egyes rúgós-harapós lovak esetében biztonságos is. Hátránya azonban, hogy az esetleges rendellenességeket nehezebben vesszük észre.
Az itatást meg lehet oldani vödörből vagy önitatóból. Vályúból bokszban már nem itatunk, régebben azonban csoportos tartás esetén így történt az itatás. A vödrös itatás előnye, hogy pontosan tudjuk a ló mikor és menyit ivott. Hátránya azonban, hogy időigényes és fáradságos. Ennek megfelelően az önitató hátránya, hogy nem tudjuk, a ló valójában mennyi vizet ivott. Meghibásodás esetén a kiömlő víz eláraszthatja az egész istállót. Az ellenkezője is előfordulhat, hogy a ló nem tud inni. Télen, nagyon hidegben az önitató könnyen elfagyhat. Számos megoldás közül a legelterjedtebb a nyomószelepes önitató, de van a közlekedő edények elvén működő szinttartós rendszer is, Legelők, karámok ellátására szolgálnak a nyomókutas itatók, amikor a ló az orrával nyomkod egy kart, és maga pumpálja fel a friss vizet a vályúba. Az utóbbi években kezdett elterjedni a fagymentes, az ún. labdás önitató. Az önitatókkal kapcsolatban lényeges, hogy a rendszert- legyen bármilyen technikai megoldású- naponta ellenőrizni kell! Az etetőt és az itatót célszerű egymástól távolabb elhelyezni, ezzel is mozgásra kényszerítjük a lovat.
A széna etetésére is különböző megoldások vannak. A legtermészetesebb a lónak, ha a szénát a padozatra kapja. Ma már egyre több helyen látható ez a változat. A hagyományos istállókban régebben – főként takarékossági okokból – előszeretettel alkalmazták a szénarácsot, ami készülhetett fából vagy fémből. A szénaháló elsősorban utazáskor használatos, de bokszban is alkalmazható.